Talán nem is jöhetett volna jobbkor Krusovszky Dénes legújabb, az egyén közérzetét vizsgáló, a hétköznapok szürrealitásait felvonultató verseskötete, mint 2020 nyarán. A Magvető kiadásában megjelent munka kívül-belül tökéletesen hozza azt a hangulatot, ami manapság sokak mindennapjait meghatározza.
Krusovszky Dénes nevét talán az Akik már nem leszünk sosem című regénye ismertette meg a tágabb olvasóközönséggel, de irodalmi körökben már évek óta megkerülhetetlen, hiszen több, korábbi verseskötetének megjelenése is meghatározó pont volt a kortárs irodalmi szférában, nem beszélve műfordításairól, kritikai munkásságáról. Írásaiban a felnőtté válás, az útkeresés állandó problémák, sokan egyszerűen csak a generációs jelzővel illetik a munkásságát. Erre teszi fel a koronát legújabb lírai megjelenésével, az Áttetsző viszonyokkal, amelyben egy teljesen új kompozícióval, másfajta szemlélettel, de tulajdonképpen hasonló kérdéseket boncolgat.
Krusovszky kiválóan reflektál a 21. századi általános életérzésre, de már nem a társadalom, hanem az egyén lélekállapotára fókuszál. Összességében jellemző a kötetre, hogy minden kicsiben kezdődik, majd asszociációk sorozatával kivetül az egész világra, az egész létezésre, s így válik lehetségessé, hogy az egyéni érzések egy korszellem lenyomatait hagyják a versekben. Nagyon tudatosan szerkesztett kompozícióról beszélünk, de ez egyáltalán nem megy az élvezhetőség rovására, sőt, kifejezetten megadja azt a pluszt, amitől egészen lehengerlő élménnyé válik a kötet kézbevétele. A szerző saját bevallása szerint az emelkedés és a süllyedés az, ami különösen izgatta a versek megírása során. A hétköznapi banalitás, ami talán nem is mindig megfogható, akár egészen szürreális státuszba emelkedik.
Az első, cikluson kívüli nyitóvers (A te partod felé) azonnal beránt abba a hangulatba, amitől aztán, ha alávetjük magunkat neki, az utolsó betűig nem szabadulunk. Igazság szerint még utána sem. Semmiképpen se számítsunk könnyed strandolvasmányra, kénytelenek vagyunk teljes mértékben átadni magunkat a szövegeknek, különben gond nélkül abba a hibába eshetünk, hogy zavaros, vagy egyhangú benyomást keltenek a versek. Meg kell tehát adni neki a kellő figyelmet, hiszen így mindennel együtt igazán átütő a kötet. A te partod felé megteremti a könyv hangulatát, világát, meg-megcsillantva azokat az eszközöket, amik aztán, mint később meglátjuk, fontos szerephez jutnak. Például az intertextualitás, a legkülönbözőbb emberi viszonyok, ellentétek egymás mellé állítása, a jövő kiszámíthatatlanságából eredő szorongás. De ilyen a szürrealitás is, ami a fülszöveg szerint modern álmoskönyvvé teszi a válogatást, segítségével az alvás és ébrenlét közötti különös állapotot ragadja meg a szerző. Azt a lebegést, mely talán hasonlítható – s úgy gondolom, ez a hasonlítás meg is történik a kötetben – ahhoz az állapothoz, amit a 21. századi ember gyakran tapasztal a sokszor rohanó, felgyorsult, kiüresedett világában.
Számos vers témája ez a különös közérzet, ez a sodródás, az elveszettség hangulata, az identitás- és célkeresés vágya. Mint mikor egy hosszú út során ülünk a vonaton és órákon át bámuljuk a mellettünk elsuhanó tájat. Vagy éjszaka sétálunk a kihalt, csendes utcákon. (Ezt egészen konkrétan alá is támasztja az Éjszaka sétálni c. vers.) Nincs bennünk semmilyen könnyen behatárolható érzés, egyszerűen csak üresség. Meg a szorongás, hogy történhetne már valami, de arról fogalmunk sincs, hogy minek kéne történnie. Haladunk egy irányba, de nem tudjuk hová, hogy mikor érünk oda, és azt sem, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy megérkezzünk.
„olyan régóta szédülök,
hogy most már attól félek,
mi lesz, ha egyszer véget ér”
(Ősz van, de)
A viszonyok, mint téma, mind az emberi kapcsolatok képében, mind nézőpontok oldaláról megjelennek. Ezen a ponton ismét meg kell említeni a gondosan, tudatosan létrehozott kötetkompozíciót, hiszen a nagy egészet tekintve fontos szerkesztőelem a sorozatos előre-, illetve visszautalás. Az egész alapja, hogy nincsenek megoldások, nincsenek ítéletek. A szövegek alanya sohasem ítélkezik, mindig csak figyel, megfigyel. Megérteni és megismerni akar, a bíráskodó szerep távol áll tőle. Az utazás a verseken keresztül a keresésre, a megismerésre épül, s minden új tapasztalat módosítja a régit. A viszonyok minden esetben a nézőponttól függenek, a perspektíva változásával a gondolatok is változnak, soha nem tudhatjuk, hogy az-e a valós kép, amit éppen látunk. Az ebből fakadó folyamatos korrekció alakítja tehát azt a különleges gondolati hálót, ami igazán izgalmassá és valóságossá teszi a kötetet.
Az emberek egymáshoz való viszonya is többször terítékre kerülő téma (Egy tárgy várható útja, Zuhan). Nem szokványos módon közelíti meg az emberi kapcsolatokat, különösen a szerelmet (Szerelem, Áttetsző viszonyok). Itt is az elidegenedés, az önzés a fő érzelem. Egymás mellett létezés, de közben oda nem figyelés, a partner átformálása, míg végül idegenné válik. Arról, hogy miért beszél ennyit a kapcsolatok negatív oldaláról, a szerző úgy nyilatkozott, hogy ő már azt is pozitív dologként éli meg, hogy egyáltalán vannak kapcsolataink. Ez a felfogás érződik is az Áttetsző viszonyokban.
A kötetben külön ciklusban jelennek meg a Számozott mondatok, mely száz darab önálló, valóban megszámozott egysorosból áll össze. A Polaroidokra hajazó rövid mondatok kompozíciós elve ugyanaz, mint amit már korábban említettem: a hétköznapi tapasztalások világméretűvé tágítása. A megértés nehézségét ugyancsak demonstrálhatja, a mondatok ugyanis önmagukban sokkal egyszerűbben értelmezhetők, mintha együttesen próbálnánk őket vizsgálni. Valamilyen kapcsolat mégis érezhető közöttük. A kötet egészén látszik, hogy valóban a jelen értelmezése okozza a legnagyobb nehézséget, emiatt pedig a beszélő kiszolgáltatottá, elesetté válik. Az pedig, hogy a lírai én nincs igazán a jelenben, az érdektelenséget is magával hordozza, ez számomra a Szakadni kezdett című versben érzékelhető leginkább.
A hétköznapi élet szimbolikussá váló absztrakciói a szorongással, a világtapasztalat kísértetiességével harcolnak, melyeket a folyamatosan, s egyre gyorsabb ütemben változó világ eredményez. A Krusovszky által teremtett világban minden bizonytalan, s ez a bizonytalanság teszi tönkre a biztosnak tűnő kapcsolatokat is. Emiatt azt sem tudjuk, elértük-e már azt a bizonyos, a Ha ilyen lesz a vége című versben, illetve a borítón is említett összeomlást, csak érezzük, hogy lefelé haladunk egy nagy Spirálban, ami folyton csak önmagába fut vissza.
Források:
https://litera.hu/magazin/interju/krusovszky-denes-a-kisbetus-elet-sajatos-fenytoresben.html
https://www.es.hu/cikk/2020-06-26/hermann-veronika/mar-semmi-nincsen-itt.html
